Én kis kertet kerteltem...

Olvastam minap egy elgondolkodtató posztot, ami akkor még nem ért meg bennem, de ma valahogy elért az érzés, így megosztom veletek a poszt:

“Azt hiszem, a fehér ember úgy fél attól a világtól, amelyet alkotott magának, hogy se látni, se érezni, se szagolni nem akarja. Ha az arcodba csapódik az eső vagy a hó, ha a jeges szél megdermesztett és most a füstölgő tűz mellett felmelegszel, ha a forró gőzfürdőből kijövet a hideg folyóba veted magad, akkor érzed, hogy élsz. De ti ezt az érzést már nem igénylitek. Skatulyákban éltek, kizártátok belőlük a nyár melegét és a tél fagyát, testeteknek nincs többé illata. Hi-Fi-lármával tele a fületek, ahelyett, hogy a természet neszeire figyelnétek. Színészeket bámultok a tévében, akik nem létező élményekben részesítenek, mivel valódi, saját élményeitek már rég nincsenek. Eszitek az ízetlen ételeket… Hát, így éltek ti. És ez nem jó.

Az étellel, amit esztek, ugyanúgy bántok, mint a testetekkel. Megfosztjátok természetes részeitől, ízétől, illatától, nyersségétől, hogy aztán mesterséges színt, mesterséges ízeket kapjon.

Nagyon megnehezítettétek, hogy helyesen, belülről éljük át a természetet, hogy részei lehessünk…

teljes cikk:http://zacc.nlcafe.hu/2015/09/28/figyelj-feher-ember-az-indian-saman-ezt-uzeni-neked/

Annak idején amikor kertészkedni kezdtünk, akkor jártam fősuliba és ott tanultam a biogazdaságról, a fentarthatóságról és el olvasva pár könyvet eldöntöttük, hogy nem szeretnék semmi műt a kertembe. Mi nem permetezünk, nem gyom írtunk, nem műtrágyázunk, növény társítunk.... Első éven elültettünk, nem jött be. Mérgemben bevettettem fűmaggal a kertet. Következő éven köpködve szedtük a fűcsomókat, hogy legyen saját. Majd a magok negyede se kelt ki. mérgemben következő éven közöltem, hogy ott van leszarva az egész (trágyázás megvolt) én soha többet nem kertészkedek. Majd újra ültettük és annyi paradicsomunk lett, hogy már a szomszéd is úgy köszönt, hogy "nem nem kell több paradicsom" távozz tőlem sántán!!!!
Majd jött a Misszió éve, amikor depibe temetkezve egy szalmaszálat nem tettem keresztbe a kertben. Majd eljutottunk ismét a tavaszhoz, amikor már tapasztalattal, pihent földdel felfegyverkezve nekiláttunk, felgyűrtük az ingujjat és ásóztunk, gereblyéztünk, ültettünk locsoltunk és szépen sorakoznak ki a mi kis növényeink, a gyerekek bébi spenótot kóstolnak, bébi salátát rágcsálnak és áhítattal hurcolják a virágos locsolókannába a vizet, mert itt készül valami :)

Valami igazi, ami semmi máshoz nem hasonlítható, valami ami sok mosollyal, Türelemmel, szorgos munkával, közös nevetéssel jár és az út végén egészséges étel kerül majd az asztalunkra, aminek az íze semmihez sem fogható.

És ma miközben ültem a két ágyás között és csipegettem ki az óriási (1/2cmes) gazokat a retkek közül rájöttem, hogy rég nem éreztem ilyen jól magam, rég nem volt ennyire nyugodt a lelkem és hogy van abban valami, hogy:

A gyomlálás és a kapálás elhozná a világbékét ;)